BabaMamaHarmónia

Mottó:”Viseld úgy a világot, mint egy könnyű ruhát.”
(David R. Hawkins)

„Gondolkodom, tehát…”
Én gondolkodó típus vagyok, keresem és szeretem megtalálni az összefüggéseket, az élet nagy kapcsolódási pontjait. Néha talán túlzásba is viszem, és lehet, hogy jobb lenne, ha kevesebbet agyalnék, de ez van. Általában futás közben jönnek az igazán jó gondolatok és akkor villannak be a számomra világmegváltó összefüggések. Talán azért, mert amikor az ember sorra hagyja egymás után a kilométereket, olyankor kevésbé van tele a feje mindenféle felesleges zagyvasággal, a jótékony monotónia lehalkítja a zakatoló gondolatözönt. A kedvenc és emiatt visszatérő témám mi más is lenne, mint a gyerekek. A sajátjaim is, de mióta konzulensként dolgozom, sok „aha-élményt” éltem át a más gyerekekről és úgy általában a gyerekek és a szülők működésmódjáról való gondolkodásaim során.

Miért van az, hogy időnként olyan könnyű velük, édesek, aranyosak, imádnivalóak, simán megy minden, máskor meg pikk-pakk leszívják minden energiánkat, mintha teljes személyiségváltozáson mentek volna keresztül? És miért van az, hogy időnként teljesen jól működünk, még bal lábbal kelt gyerek mellett is, máskor meg nyögvenyelősen, rosszabb esetben kínszenvedve csinálunk végig egy-egy napot az édeskedvesimádnivaló mellett, alig várva, hogy végre este legyen? Tényleg ennyire nehéz? Ennyire komplikált együtt élni egy kisgyerekkel?

Szerintem nem. Egy kisgyerek nem megy át komplett személyiségváltozáson, nem manipulál, nem akar az idegeinkre menni és főleg nem akarja, hogy mi idegesen, pocsékul érezzük magunkat a bőrünkben. Ha tudjuk, hogy nap, mint nap ugyanazzal a gyerekkel vagyunk együtt és tudjuk azt is, hogy alapvetően a mi hangulatunk, hozzáállásunk, rugalmasságunk, energiaszintünk fogja meghatározni a napunkat, talán könnyebben mennek majd a dolgok. Igen, sajnos ez van. Nagyrészt a mi felelősségünk, hogy hogyan érezzük magunkat együtt. Egészen egyszerűen azért, mert mi már képesek vagyunk arra, hogy érzelmeinket, hangulati és indulati állapotainkat felismerjük, magunkban tudatosítsuk, megéljük és ha kell, akkor változtassunk rajta.

Egy csecsemőtől vagy egy kisgyerektől ne várjuk azt, hogy uralkodjon magán, vidítsa fel magát vagy éppen nyugodjon meg egy nehéz helyzetben magától, a cumijától, a tejszelettől vagy éppen a mesenézéstől. Ő erre még nem képes. Csak mi segíthetünk neki ebben. Tőlünk, a velünk együtt átélt helyzetekből fogja megtapasztalni, megtanulni mindezt. Lehet, hogy a cumitól, tejszelettől, mesenézéstől látszólag elcsendesedik, de ezek nem segítenek neki, hogy előbbre lépjen abban a folyamatban, amelynek során majd megtanulja felismerni, hogy éppen milyen érzelem dúlja az ő lelkét és hogyan tud ezzel megbirkózni. Ehhez az anya együtt érző, válaszkész jelenlétére van szükség.

Ha én anyaként rosszkedvű és ideges vagyok, hogyan várhatom el magamtól azt, hogy megnyugtassam a nyafogó, nyüszögő gyerekemet? Nem, nem úgy, hogy széles mosolyt villantok és megjátszom, hogy minden oké. A gyerek lehet, hogy nem képes szabályozni még a saját érzéseit, de azt biztosan észre fogja venni, hogy én nem vagyok őszinte és erre már a legkisebbek is képesek. Mást sugárzok felé, mást „érez a levegőből” és mást lát az arcomon. Totál ellentmondás, a gyereknek pedig borzasztóan frusztráló élmény. Pontosan azt érem el vele, amit nagyon nem akarok: növelem benne a feszültséget, a szorongást, és nem megnyugodni fog, hanem még nyűgösebb lesz. Én pedig még idegesebb. Ugye, ismerős?

Hogyan oldhatom meg ez a helyzetet? A legfontosabb azzal tisztában lennem, hogy nemcsak a magam érzéseivel kell megküzdenem, de neki is segítenem kell ebben. Hogyan is kell ezt? Van, akinek ösztönből megy ez, de annak sem kell elkeserednie, aki úgy érzi, nem olyan jó még ebben. A jó hír az, hogy egy kis tudatossággal, odafigyeléssel ezt is el lehet sajátítani. Például úgy, hogy egy nehéz szituációban megpróbálom a gyerekem helyzetébe, lelkiállapotába képzelni magam és ebben a helyzetben együtt érezni vele. Belehelyezkedem, szinte átengedem magamon az érzéseit. Mit is érezhet? Dühös? Szomorú? Mérges? Ideges? Ha ez megvan, tükörré változom és megmutatom őt saját magának, de mindezt úgy, hogy beleadom az együttérzésemet, az elfogadó jelenlétemet. És így mondom el neki, amit látok. Hangosan, ráfigyelve, együttérzéssel. „Igen, látom, hogy te most nagyon dühös vagy. Itt vagyok, segítek neked, hogy könnyebb legyen és meg tudj nyugodni.”-valahogy így.

Elfogadom az érzéseit és segítek megbirkózni vele. Nem beszélek mellé, nem terelem el a figyelmét, nem bagatellizálom el a helyzetet, nem okolom a külvilág dolgait, például nem dádázom meg a csúnya asztal sarkát, mert Pistike beütötte a fejét. Igyekszem nem mondani olyat, hogy „ne sírj”, „nem is fáj az neked annyira”, „egy fiú nem sír, ez katonadolog”, „ne legyél dühös”, „nem történt semmi”, „nincs semmi baj”, „ne mérgelődj”. Viszont mondok olyanokat, hogy „itt vagyok, segítek neked, hogy megnyugodj”, „megütötted magad, tudom, hogy ez most nagyon fáj, de mindjárt jobb lesz”, „sajnálom, látom, hogy szomorú vagy, gyere, bújj ide egy kicsit” vagy „ez most nem sikerült, megértem, hogy dühös vagy”.

Ugye, hogy nem is olyan bonyolult? Ráadásul ha elég jól csináljuk, egyszer csak azt vesszük észre, hogy gyermekünk egyre kevésbé támaszkodik a mi „szabályozó funkciónkra”, egyre több olyan helyzet van, amivel már egyedül is megbirkózik. Még akkor is így van ez, ha időnként hibázunk, rossz passzban vagyunk, nem sikerül úgy tükröznünk, ahogyan szerettük volna. Ez is belefér. Az egyik pillanatban jól illeszkedünk egymáshoz, a következőben lehet, hogy nem megy olyan jól, és jön egy pici döccenő, de ez sem baj, ha tudunk korrigálni.

Szépen lassan megtanulja felismerni, beazonosítani és saját maga által kordában tartani, szabályozni az érzéseit. Azért ne tűnjünk el teljesen, legyünk jelen, mert természetesen később is adódnak olyan szituációk, amikor szüksége van a segítségünkre. További jó hír, hogy ez a „taktika” bátran kipróbálható a dackorszakban nyakig lubickoló kétéves, vagy a tenyérbemászóan irritáló, sündisznó kamasz esetében is. Előfordul, hogy hibázunk, de ki nem? Az nem, aki meg sem próbálja.

De hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzet: mindez jó eséllyel akkor működik, ha szülőként elég jó állapotban vagyok ahhoz, hogy el tudjam fogadni és viselni a gyerekem olykor borzasztóan nehéz, negatív érzéseit anélkül, hogy erősen frusztrálna, komolyabb szorongást keltene bennem vagy bűntudatom lenne miatta. Hogyan érhetem ezt el? Ami biztosan fontos, az az, hogy én magam felismerem-e a saját érzéseimet és hogy mihez kezdek velük. Ha egy nehéz helyzetben egy pillanatra meg tudok állni és be tudom azonosítani, amit érzek, már jó úton haladok. Ha nevén tudom nevezni, ki tudom mondani, már azzal is sokat szelidíthetek rajta. És ha van bennem annyi erő, hogy ezt kibeszélem, kisírom, leírom, leszelepelem, kiventilálom, levezetem, kifutom… magamból, könnyebb lesz az élet, és megint magamra ölthetem a könnyű ruhát.

És amikor azt látom, hogy a gyerekem nevén nevezi, kimondja, aztán kibeszéli, kisírja, leírja, lerajzolja, eljátssza, kiventilálja, kifutja, kiénekli, kitáncolja (és itt a sor szabadon folytatható), akkor tudom, hogy elég jól csináltam. Mert nem csak azzal tanítok meg neki valamit, hogy megmutatom, tükrözöm számára az ő saját érzéseit és segítek, hogy megbirkózzon velük, hanem azzal is, ahogyan én magam küzdök meg a saját érzéseimmel.

Már megint (még mindig) az én felelősségem.