BabaMamaHarmónia

Mottó: ”Viseld úgy a világot, mint egy könnyű ruhát…”
(David R. Hawkins)

„Pocsék anya vagyok…”

Tegye fel a kezét az, aki még sosem érzett így! És most az, akivel már előfordult. Megkockáztatom, hogy a második csapat nyert.

De miért van ez így? Hogyan jutunk el idáig? Biztos, hogy így kell lennie?

Nem kell így lennie, sosem késő ezen változtatni. Ezt csak mi tehetjük meg, ne várjuk mástól, a külvilágból a megoldást! Amíg eljutunk oda, hogy önmagunkban biztos, magunkat valós tudásunk, képességeink szerint értékelő, megérzéseinkre és ösztöneinkre bátran hagyatkozó, anyai és női szerepeinket könnyedén viselő emberré válunk, sokszor hosszú és nehéz megismerési-tanulási folyamaton kell végigmennünk. Sok-sok kérdést kell feltennünk magunknak, és ezeket meg is kell válaszolnunk. Ha jónak, vagy legalábbis elég jónak szeretnénk érezni magunkat a bőrünkben nőként és anyaként egyaránt, akkor ezt a feladatot nem bliccelhetjük el. Kemény meló, nagyjából sosincs vége, de megéri. Mi is, de igazán a gyerekeink gazdagodnak belőle.

Sok olyan nő van, aki szép, kerek csomaggal indult otthonról, amit aztán boldogan ki is bont élete folyamán. Megkockáztatom: többen vannak azok, akik ezt így nem mondhatják el magukról. Mindannyian mást hozunk magunkkal a gyerekkorunkból, anyánkkal, apánkkal való tapasztalásainkból.

Jól vagy rosszul bántak velem? Figyelembe vették az igényeimet? Éreztem, hogy fontos vagyok, megbíztak bennem? Szerettek? Egyáltalán lányt vártak? Szépnek, okosnak, szeretettnek éreztem magam? Vagy folytonos kimondott és ki nem mondott elvárásoknak kellett megfeleljek, és csak akkor éreztem a szeretetet, ha jól teljesítettem? Vagy még annál is jobban? Akkor voltam elfogadható, ha csináltam, amit kell? Elmondhattam a véleményemet, kifejezhettem a negatív érzéseimet, vagy mindezeket magamba kellett fojtsam? Bántottak szavakkal vagy tettekkel?

Milyen volt anyám anyaként és nőként? Függök tőle, mintha nem nőttem volna fel teljesen, vagy önálló személyiségként élek? Úgy szeretném nevelni a gyerekemet, ahogy én magam azt gyerekként megtapasztaltam? Vagy idejekorán megfogadtam, hogy mindent másképp fogok csinálni, még véletlenül se úgy, ahogyan ő engem nevelt? Aztán mégis eljön az a pillanat, amikor pontosan úgy bánok a gyerekemmel, ahogy anyám annak idején velem. Ugyanazok a mondatok, ugyanaz a hangsúly és hanglejtés, ugyanazok a mozdulatok. Lehet, hogy felismerem, de az is lehet, hogy nem. Csak valamiért pocsékul érzem magam.

Hogyan emlékszem az apámmal való viszonyomra? Elfogadott engem lányként, vagy csupa olyan dolgot kellett tennem, amit egy fiúgyereknek szokás? Tiszteletben tartotta női mivoltomat, testileg és lelkileg egyaránt? Ugyanígy bánt az anyámmal is? Elváltak, vagy harmonikusan éltek együtt?

Ha visszagondolok, cipelek-e a gyerekkoromból haragot, dühöt, csalódásokat, félelmeket? Ha ért bármilyen sérülés, képes voltam kigyógyulni belőle? Vagy van még bennem tüske? Van még ezzel feladatom?

Milyen tapasztalatokat gyűjtöttem kamaszkorom óta a párkapcsolataimból? Jó bántak velem nőként, emberként? Szerettek, tiszteltek, tenyerükön hordoztak? Bántottak, megaláztak, kihasználtak? Hogy élek a mostani párkapcsolatomban? Szeretjük és tiszteljük egymást? Közös döntésünk a gyerekünk vagy csak én akartam, vagy éppen ő? Miatta vagyunk már csak együtt?

Milyen veszteségek értek eddigi életem során, akár betegség, akár haláleset? Vesztettem-e el családtagot? Egy vagy több kisbabát? Kértem-e, kaptam-e segítséget a gyászban?

Milyennek éltem meg a terhességemet? A föld felett közlekedtem, vagy maguk alá gyűrtek az ilyen-olyan gyötrő rosszullétek? Nehéz volt a vizsgálatok tortúráját elviselni, vagy lazán túlléptem az egészen? Olyan volt a szülésem, ahogy elképzeltem, vagy rémálomként emlékszem vissza rá? A fejem felett hoztak döntéseket, én meg nem voltam elég határozott, hogy ezt megakadályozzam?

Milyennek láttam a gyerekemet akkor, amikor megszületett? Nagyjából olyan volt, amilyennek képzeltem, vagy nagyon nem? Milyennek látom most? El tudtam őt fogadni így is, vagy van még ezzel dolgom? Hasonlít rám, vagy nagyon másmilyen? Zavar ez, vagy nincs vele problémám?

És mi a helyzet a karrieremmel? Szeretem, amit csinálok és jó helyen vagyok? Nem kell miatta a gyereket, a családot háttérbe szorítani? Vagy épp menekülnék, de még nem tudom, hová és hogyan? A család az első, a munka várhat, vagy gyakran lepattintom a gyereket, mert határidőre végeznem kell a munkámmal? Ha így is van, frusztrál ez a helyzet, vagy nem okoz feszültséget, mert van, aki segít? Úgy érzem, megy az egyensúlyozás a család-párkapcsolat-munka-háztartás négyszögében, vagy komoly szorongást élek át miatta nap mint nap? Biztos, hogy jó helyen vagyok most?

Annyi meg annyi nehéz kérdés… És ez csak néhány a rengetegből. Sosincs vége. A rossz hír: ha változtatni akarok, mert az, ami most van, ahogy most érzem magam, az nem jó, akkor ezekkel a kérdésekkel előbb-utóbb szembe fogok nézni, szembe kell néznem. Ha pedig eddig nem tettem meg, meg is kell válaszolnom őket, döntéseket meghoznom. Minden pillanatban döntök és a felelősség az enyém. Ezt nem tolhatom át másra. A jó hír: ha nem megy egyedül, sosem késő segítséget kérni. Nem kell egyedül végigcsinálnom. Az viszont biztos, hogy amint felvállalom a felelősséget és mindezt bevállalom, utána könnyebbé válhatnak a dolgok.

Nem tudok kibújni a bőrömből. Ha felnőttként, nőként nem érzem magam jól benne, vajon anyaként fogom-e? Ha nőként nem tartom magam elég jónak, csinosnak, okosnak, kedvesnek, szerethetőnek, értékesnek, magabiztosnak, kompetensnek stb, akkor mit várok magamtól anyaként? Ha a mások vagy a saját magam által felállított, vélt vagy valós elvárásoknak akarok mindenáron megfelelni, és nem hibázhatok, hogyan fog ez vajon anyaként működni?

Amilyen nő, amilyen ember vagyok, valószínűleg olyan anya leszek. Lehetek önmagát elég jól ismerő és „elég jónak” értékelő, a világot könnyű ruhaként viselő, de lehetek bűntudattal, frusztrációval és szorongással élő anya is.

Az én döntésem, az én felelősségem.