Magamraismerő 5
Mottó: „Viseld úgy a világot, mint egy könnyű ruhát.”
(David R. Hawkins)
„Bezzeg az én gyerekem…”
Nem tudom, ki hogyan van vele, de én sokáig nem tudtam mit kezdeni a bezzegező anyatársakkal, sőt időnként menekülhetnékem is támadt. Játszótéren, boltban, orvosi váróban, oviban, bárhol. Ki hízik gyorsabban? Kinek van több foga? Ki aludta át előbb az éjszakát? Ki fordult át, kúszott, mászott, ült, állt fel, indult el előbb? Ki szopott tovább? Ki tud több szót? Ki épít több kockából tornyot? A sor végtelen. Mintha legalábbis a mi anyai dicsőségünk, érdemünk lenne, hogy a gyerekünk fejlődése halad szépen a maga útján. Mintha a befektetett melónk, tehetségünk, szuperanyaságunk következménye lenne az, hogy egy hét alatt kibújik három fogacska. Tudom, hogy nagyon sarkítok, de időnként hajmeresztő szituációkban találhatja magát az ember, ha anyasorstársa közelébe kerül.
Amíg nem értettem a mozgatórugóikat, nem nagyon tudtam mit kezdeni velük. Mosolyogva hallgattam vagy szépen odébbálltam. Hát igen, nem vagyok egy versenyző típus, és én is cipeltem a magam kis problémáit és szorongásait, az biztos. Ma már megértem és elfogadom őket, mert talán sejtem, hogy mi készteti őket erre a viselkedésre. Már nem vonódok be, hanem könnyedén kívül tudok maradni ezeken a helyzeteken.
Vajon miért lesz belőlem, anyából a gyerekét szinte kényszeresen a másikhoz mérő, gyereke és főként a saját értékét sokszor e méricskélés, versenyeztetés alapján megítélő szülő? Miért van erre szükségem? Valóban az én felelősségem, hogy időben kijön-e a gyerekem foga, mert különben nem fognak jó anyának tartani? Miért érzem úgy, hogy csak akkor érek valamit, ha ezeket a dolgokat folyamatosan bizonyítom? De kinek is? Magamnak? Az anyámnak? A páromnak? Az engem nem ismerő és szerintem el sem ismerő külvilágnak?
Azért, mert bizonytalan vagyok, ingatag talajon állok, és elhiszem, hogy a másik anya lerohanása, az igazam bizonygatása, a tökéletességre való törekvésem, a maximalizmusom zakatolása majd elhallgattatja bennem ezt a frusztráló érzést. A baj az, hogy a nagy törekvésem miatti lihegés elnyomja bennem azt az apró hangot, hogy „mi lenne, ha lassítanál, kicsit befelé hallgatóznál, itt és most élnél?”. Ha azt hozom magammal, hogy tökéletesnek kell lennem, minden helyzetben és pillanatban jól kell teljesítenem, mert csak a maximum elfogadható, egyébként nem vagyok elég jó, biztosan nem lesz könnyű dolgom anyaként. Hiszen előre ki nem számítható, többismeretlenes helyzetekben fogom találni magam, folyamatosan, hónapokon, éveken át, méghozzá mindig másmilyenben. És muszáj rugalmasnak, elfogadónak, türelmesnek lennem. Ha rugalmatlan vagyok, jó eséllyel bele fogok törni.
Anyaként az egyik legfontosabb dolgom az, hogy újrafogalmazzam és újraszervezzem önmagamat, az identitásomat. Ki voltam korábban? Ki vagyok most, ki is lettem valójában? Ha most ez vagyok, mivé szeretnék válni később? Ha megrekedek abban a helyzetben, hogy csak anyaként vagyok képes definiálni magamat, akinek ráadásul muszáj tökéletesnek lennie, hibázni pedig tilos, akkor könnyen kicsúszhat a lábam alól a talaj, és valóban úgy érezhetem, hogy elvesztettem önmagam.
És elkezdek félni. Félni, hogy mi lesz belőlem. Nem bízom magamban, a képességeimben és az értékeimben. Talán mert nem vagyok tisztában velük, talán nem ismerem magam eléggé, talán mert nem kapok kívülről elég megerősítést és elismerést. És nem bízom a gyerekemben sem. Szinte még meg sem született, de én már elkezdek félni attól is, hogy mi lesz őbelőle.
Vajon a gyerekem érez-e valamit abból, ha elkezdem méricskélni másokhoz? És ne adj’ Isten, mi történik, ha ebben a nagy versenyzésben időnként vesztesnek bizonyul?
Jobb esetben fejlesztésre, orvostól orvosig, bébi nyelvórára, ilyen-olyan tornára, úszásra, játszóházból játszóházba cipelem és minden fejlesztő, kreativitást állítólag növelő, trendi, interneten olvasott, reklámozott cuccot megveszek neki. Bármit. Meg sem állok, hogy átgondoljam, tényleg szüksége van-e a huszadik bodyra, a negyedik pár hasonló kiscipőre, a tizedik zenélő kütyüre, a harmadik fejlesztőnek mondott játékra. Hogy milyen pluszt nyújt ez a gyerekem számára? Vagy esetleg nekem van szükségem minderre? A kicsik remekül elvannak a megörökölt ruhákban, két perc alatt kinőnek egy kiscipőt, fogalmuk sincs a márkajelzésekről és a kedvenc játékszerük nagyjából a kocsikulcs, a zörgős színes magazin, a távirányító, meg a konyhaszekrény teljes beltartalma. Legszívesebben fel-le másznak mindenre és mindenről, és szabadon bóklászva mennek az orruk után. Én mégis bármit megveszek, hátha az enyhíti a szorongásomat.
Rosszabb esetben hibáztatni, okolni fogom a gyerekemet, haragudni fogok rá. De vajon mit vesz ő le ebből? Mit tanul meg akkor, ha kezdetektől azt érzi, hogy nem elég jó, ha nem képes megfelelni az elvárásoknak olyankor, amikor még nem is lenne szabad elvárásoknak lenniük? Egyáltalán: milyen mérce és mértékegység szerint kellene teljesítenie? És ki kalibrálja ezt a mércét? Ha én nem tudom, honnan is tudná ő?
Ha ezeket érzem, eljött az a pont, ahol meg kell, hogy álljak egy pillanatra. El kell gondolkoznom azon, hogy képes vagyok-e elfogadni és szeretni magamat, elfogadni és szeretni a gyerekemet pusztán saját magáért, feltételek és elvárások nélkül. Mert hogyan lesz majd akkor, ha már lesznek ilyen-olyan elvárások, és a gyereknek csak arra lenne szüksége, hogy önmagáért szeressem? Ha kicsiként nem megy, mi lesz később, az oviban, az iskolában? Tudok biztos bázis lenni a számára?
Legfontosabb dolgom anyai létemben, hogy a gyerekemet csak önmagáért, a puszta létezéséért szeressem, elfogadjam, biztonságos bázist nyújtsak neki, amíg csak élek. Támogassam, segítsem abban és akkor, amiben és amikor arra szüksége van. Akkor is, ha hibázik. Akkor is, ha hülyeséget csinál. Feladatok, elvárások, kötelességek jönnek majd bőven. Vajon hogyan fog megbirkózni velük, ha bizonytalan talajon állva azt érzi, hogy nincs, aki „megtartsa” őt, aki ösztönösen bízzon benne és elfogadja őt minden hibájával együtt? Ha csak akkor érzi az elfogadást, ha jól teljesít? Ha csak a hibátlan az elfogadható, vagyis inkább az, ami annak látszik.
Az így felépített légvárbörtönből előbb-utóbb potyogni kezdenek a téglák.
Sokszor azt hisszük, hogy mások figyelnek, méricskélnek minket, „gondolnak rólunk valamit”. Pedig ha tudnánk, hogy másokat a legkevésbé sem érdekel, hogy mit gondolunk, mit teszünk, hogyan nézünk ki, hogyan bánunk a gyerekünkkel. Olyan világban élünk, amikor a legtöbben elsősorban saját magukkal vannak elfoglalva, és nagyjából tesznek arra, hogy mással mi a helyzet.
Az összehasonlítgatás is talán csak arról szól, hogy bármi áron, de megerősítést kapjak, hogy jobb, több vagyok a másiknál. Kívülről várom azt az üzemanyagot, amit magamnak kellene kitermelnem és feltankolnom. Ha anyaként nem találom a helyemet, ha nem tartom magam elég jónak vagy bizonytalan vagyok anyai mivoltomban, folyamatosan éhezni fogok a külső megerősítésekre. De jóllakni nem ezektől fogok.
Azt, hogy milyen anya vagyok, nem az anyám, nem a párom, nem a barátnőm, a szomszédasszony, a gyerekorvos, a védőnő stb. fogja leosztályozni. És a kibújt fogak vagy az egymásra épített kockák számának, a babamérlegnek vagy a gyerekemre költött pénz mennyiségének sincs semmi köze hozzá. Érdemjegyet a gyerekemtől fogok kapni. Minden egyes pillanatban.
Szerencsére a gyerekek mindig felfelé kerekítenek.